Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1579)

Hú, de meghatároz bennünket, hogyha hagyjuk, hogy

meghatározottak legyünk, lényegében bármi

által, mert ha nem is sorsszerűnek érezzük a

körülményt, valami avítt kényelem ejt foglyul.

S ha nem is lázadni kell, de nem kell elfogadni

legalább – különösen nem lemondva másról – az

adottat, a szembejövőt, fennállót úgy, mint

megmásíthatatlant, amihez nem szabad nyúlni.

Hiszen életünk sorozatos változást tart fenn,

az benne az állandóság, másként is érezzük

magunkat minden nap, és a világ körülöttünk

újabb és újabb arcát mutatja figyelmünknek.

Éppen e figyelem lankadhat el, s kimaradunk

a valódi folyamatból, ahol tőlünk sokkal

több függ, mint nem, azaz nem megengedhető üres

járattá tenni akarattalanul életünk.

A lényeg tehát, hogy mi legyünk meghatározók,

irányítók, ha rólunk van szó, a Nap is másként

süt arra, aki élvezi a fénysugarakat,

borús ég pedig gyönyörű felhőkből áll össze.

Az életnek célja s értelme van, előbbiből

jön utóbbi, azt pedig ki kell tűzni alkalmas

időben, ha kell, percenként, de a hosszútávú

kimenetel az eredményért szintén gyakorolt.

Gyakorlat kell legyen apró és nagy dolgokban a

tudatos tervezés, részvétel a létezésben,

nem elsunnyogni feladat és kihívás elől,

de elől járni vállalásban, kockáztatni is.

Mert alig lehet veszíteni, ha tisztában vagy

az értékeiddel és a viszonyoddal mások

irányában, és mindent a helyén kezelsz, ugyan

nem jósolsz, de előrelátod, mi bizonyosság.

Az pedig tőlünk elég függetlenül történik,

de mibe beleszólásunk van, hallgatni fog ránk,

a kettőt sose keverjük össze, s ne dühöngjünk

a nem kudarcon, ne örvendezzünk nem győzelmen.

Mindez megfelelően helyénvaló korszakos

tapasztalat közepette értendő a maga

természetességében, mihez hozzájárulunk,

ellenkező eset bukásán ne csodálkozzunk.