Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1584)

Csábító hazugság vagy hazug csábítás rosszabb,

egyáltalán van-e különbség közte, felszínes

megítélés vitatja, de egyik belülről is

jöhet, míg a másik ránk erőltetett is lehet.

Ez a két is igen fontos, mert mutatja, gyakran

saját hamis vélekedésünk áldozatává

válhatunk, és e közreműködésünk fájdalmas

lesz, ha felismerjük végül, hogy becsaptak minket.

De az még a jobbik eset, mintha magunk voltunk,

akik „kitermeltük” a bajt, tájékozatlanság,

vagy tudatlanság okán, és hibáztatjuk gyenge

lelkünket, melyet olcsón eladtunk gyermeteg.

Ám nem olyan egyértelmű a hiba tévedés

forrását nézve, hiszen már-már emberiségi

szintre emelkedett a megtévesztés, legalább

szándéka szerint, két táborra szakítva minket.

És kevesek szerencséje az okosok közé

kerülni, átlátni a szitán, megszűrni a hírt,

a sok-sok csatornán érkezőt felénk, józan

maradni az észrészegítő körülményekben.

Inkább azt a vádat kell megfogalmazni s bátran

hangoztatni, hogy éppen a legszentebb feladat

„felszenteltjei” hozzák fejünkre a legtöbb bajt,

fejétől bűzlik a hal, körmükre kell hát néznünk.

Honnan a hatalmuk a lelkek fölött, mit rosszra

használnak, s az miért nem kerül nyilvánosságra,

miért nem jár büntetés érte, hogyhogy tévedést

nem lehet világgá kürtölve leállítani.

A miértre és a hogyhogy nemre a választ ott

kell keresni, hogy a felhatalmazás szentségi

alakját, szertartását mindenütt megszüntették,

leállították a beavatás átélését.

Mi annakidején felemelte a királyok

személyiségét önmaguk s népük fölé, hitet

téve az isteni rend fenntartására, amiben

igazsághoz való igaz viszony foglaltatott.

Erre már sehol nincs példa a földön, gyarmati

viszonylatnak ez lett az átka, hódítóra is

visszaütött felkentségből kivetkőzés, hazug

csábításnak engedve, világ-erőszakolva.