Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1587)

Ha nem beszélsz is róla, öregedsz, éretté válsz,

ha fiatal vagy, és felnőtté, ha gyerek, sosem

áll meg az idő múlása, nemcsak időnként élsz,

hanem örökké, ha nem is örökétig persze.

A végén jön menetrendszerű végelgyengülés,

de már az is valamilyen romlás, betegség és

egészséghiány következménye, kinek előbb,

kinek később, szerencse is kell hosszú élethez.

De az élet tehát mindig pillanatnyi, ne várj

a bekövetkezendőre, élj ma, most, de ne a

mának, hanem a folyamatban betöltött éppen

adott szerepnek, célmunkának és törekvésnek.

Sose állj meg, le, hogy már mindent elértél, mert csak

ismerősök, barátok és korosztályod közül

vitted a legtöbbre, lettél legkiemelkedőbb,

ne máshoz mérd magad, te vagy a kutatás tárgya.

Mire lenne szükséged nemcsak eléréséhez

a kitűzött céloknak, de a képességeid

szintjén, ne lépj vissza kidolgozott módszereid

görgetve, lépje előre, ha lehetőség van rá.

Könnyű mondani, de nehéz megvalósítani,

hogy betartsd életvezetés legjobb szabályait,

mozgással egyenlítsd ki az egyhelyben ücsörgés

sorvasztó következményét, önképzést is folytass.

Mert sosem elég a tudás, és nem elegendő

csak arra figyelni, azt befogadni, ami jön,

az ártalmas is lehet, megtévesztő, másnak az

üzlete, ellenőrzés nélkül ne végy át tudást.

Mindez persze nagyon fárasztó tud lenni, mindig

résen lenni, ellenállni csábításoknak és

megerőszakolni magad, amikor jól esne

a pihenés, semmittevés, kicsit kiengedni.

Ám az is növekedni vágyik benned, az az űr,

amit a feladás teremt, s egyre több mindenről

kezdesz lemondani, már csak legyintesz korábbi

állapotra, cselekvő–gondolkodó mivoltra.

Ezért tudatosítsd, hogy az időt te teremted,

hatása rád önértékelő kell legyen, hogy nincs

üresjárat, az a természetes, folyton égő

test vagy, s lelkednek élvezetes, amit kifőztél.