Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1588)

Fájó tény, hogy hiányoznak a beszélgetések,

nincs rá idő, mondatik, de a türelemmel is

baj van, mi a hallgatáshoz kell, mikor más beszél,

és a mondanivalónkkal is bizonytalanok vagyunk.

Hová lett a társalgás öröme? – nincs rá válasz,

avagy túl sok van belőle, új érintkezési

módok alakultak ki, egyoldalú kapcsolat

a hírközlő eszközökkel, bár be is írhatunk.

Hozzászólhatunk álnéven, minek csábítását

igen kevesen utasítják el, megbújnak a

vélemények ismeretlenség-fályola mögött,

hogy aztán nyakló nélkül pocskondiázzák egymást.

Már nem a vitatott téma a fontos, hanem az

ellenkező álláspontot képviselő durva

megalázása olyan sértő kifejezések,

közlések által, ami régen párbajt okozott.

No, ilyen közegben kezdj alapos érvelésbe,

senki nem lesz kíváncsi rá, elmarad a válasz,

mert csak a zaftos megjegyzésekre figyelnek, és

esetleg beszállnak adok-kapokba nagy hévvel.

Lepereg az emberekről már minden szitok, mit

mellékelt ábra mutat, hiábavalósággá

lett a hasznosabban is felhasználható gyors és

korlátlan közlés lehetőségéből e téren.

Marad a privát levelezés, amit ugyanúgy

segít a világháló áldása, igényesen,

mellékletekkel megtámogatva, ahol képek

szerepelhetnek, szemléletesebben dolgozunk.

Mert aki épülésére használja a mai

igen kifinomult eszközöket egymás igaz

elérésére, a világ megismerésére,

nem lép be felszínes álságok birodalmába.

Így tehát van is, nincs is igazi, csevegésen

túlnövő gondolatcsere, amihez betársul

és elnyom minden hangot, lefed minden képhelyet

elektronikus felületek üzleti kénye.

Kéjelgése szinte, ahogy fogyasztják értelmünk,

csömörig töltik lelkünk ugyanazzal a bárgyú

vagy kegyetlen tartalommal, nincs menekvés tőle,

hacsak ki nem lépsz onnan s elkezdesz beszélgetni.