Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1590)

Falusinak ma már alig mondható valaki,

nem is nagyon dicsekedik vele senki, még tán

szégyellni is kellene egyesek szerint, pedig

az emberi élet alapvető környezete.

Ma szinte mindenki városba jár dolgozni és

a falu alvóhely, kiegészítő élettér lett,

zöld a pázsit, szépek a tűlevelűk, jól elfér

a medence, s a gyereknek az ugráló szintén.  

A városi élet falura költözött, szépség

szinten felveszi a versenyt parkosítás és csend

terén a városi ligetekkel, mi kell még a

dolgozó nép fiának, ha nem luxusra vágyik.

Igaz, utazni kell, de a táj szemlélése is

élmény közben, és az a tömeg nem a bérházak

hangulata, szabadságot jelent autóval,

de még vonattal is közlekedni, nem villamos.

Ami csak házak közt fut, és igen unalmas a

sok-sok megálló, s a földalatti ugyan gyorsabb,

de mint neve is mutatja, lemegy a föld alá,

mintha az ember bányarab lenne, de bűntelen.

Ám a falu sem igazi, ha csak a műélvezet,

nincs kihasználva a föld, amin elterül, a kert,

ahol zöldség-gyümölcs megteremhetne, s kutya

mellett haszonállatot is lehetne tartani.

Ez viszont már derogál a mai többségnek, csak

erre lehet használni e szót, s azt jelenti, hogy

rangon alulinak érzik a kerti munkát, és

az állattartás kötöttségét sem vállalják fel.

Valahogy átalakult, talán meg is bomlott az

értékrend, magasra téve munka–szórakozás–

pihenés hármasának ritmusa, ezek tartalma,

miben veszünk részt cselekvően, és elszenvedve.

Nem magunkat szórakoztatjuk kikapcsoló más

tevékenységgel, mint a hivatásunk, ami még

hasznot is hajtana valamennyire, szeretjük

kiszolgáltatni magunkat, s jön másik értelme.

Függőség a megszokástól, és minőségre nincs

garancia, s a mulatást is ki kell pihenni,

ehhez képest mennyivel egyszerűbb és nagyszerűbb,

ha a ház körül találjuk mag a boldogságot.