Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1591)

Mint juhnyáj a legelőre, marhacsorda a friss

fűre, zúdul rá a fiatalság az élet és

világ örömeire, legalábbis ezt látjuk,

ahol megjelennek csapatostul, s mi ott vagyunk.

Csak nézzük őket kívülről, idősebbek lévén nincs

közvetlen tudásunk az élményről, mi mozgatja

őket, átjárja minden pillanatukat, reményt

tartalmaz magas fokon hevülve, csodavárást.

A csevegésükből kihallatszó címszavak jól

eligazítanak, mi jár a fejükben éppen,

és a színvonalukra is következtethetünk,

van célkitűzésük és teljesíteni tudják.

De a saját idővonalnak mégiscsak az első

negyedét töltik meg tapasztalattal, ami még

hátra van nekik, sokkal több, mint ami már eltelt,

ez a fiatal illat lengedez körülöttük.

Kicsit sajnálhatjuk, hogy csak ezt a felszínesen

megnyilvánulást figyelhetjük meg egyáltalán,

amikor valahová csapatostul mennek, és

bár tudjuk, hová, oda mi nem, ott nekünk nincs hely.

Persze ha van gyerekünk, tőle valamennyire

tájékozódhatunk, ha hagyja, ha megnyílik, de

a barátait már ritkán látjuk, beszélgetést

hiába várunk, rohannak új feladat felé.

Aki hivatásszerűen foglalkozik velük,

jó esetben annyira magas szinten kiképzett,  

szakmája legjavát közvetíti, de hogy abból

mit fogadnak el a tanítványok, nem tőle függ.

Hanem általános ifjúsági közhangulat

uralkodik, végez kikerülhetetlen közeg

befolyást rájuk, nem nagyon állnak ellent neki,

jól vagy rosszul, tudva vagy tudatlan, kiszolgálják.

Így aztán a jövő teljesen rajtuk múlik, s bár

az övék, ők fognak egykor már csak élni, mi nem,

rosszul esik nekünk a mellőzöttség, ami nem

igaz, mert az alapokat éppen mi raktuk le.

Az vizsgázik minden új nemzedék esetében,

amit a régi teljesített, s ha ezt belátjuk,

észrevesszük a korlátokat, közös lehetőt,

mit természet meghatároz s közösségünk teremt.