Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1594)

A rokonokra sokkal másként tekintünk, mint az

ismerősökre, vagy az idegenekre, szomszéd

sincs annyira közel hozzánk, mint akit vérségi

kötelék köt s annak hagyományos csatolmánya.

Utóbbit talán félrokonnak hívhatnánk, csak a

leszármazottakkal van közös genetika, a

felmenők máshonnan valók, de azért lelkület

mindig nagyon illeszkedik beházasodásban.

E megmagyarázhatatlan előnyösségnek van

testi alapja is, mert ha egy vérből valók és

hasonló lelkűek vagyunk, számíthatunk egymás

képességeire, s hogy kitartanak mellettünk.

Így volt ez már igen régóta, és a nagycsalád

intézménye alkotta a társadalom tartó-

oszlopát, gazdagok különösen összetartók

voltak, s a rabszolgának nem lehetett családja.

De ez már átvisz a testi–lelki rokonságon

túl a népek közötti kapcsolatokhoz, aminek

gyökerei tényleg a legmélyebb múltba nyúlnak

vissza, földművelés terjedéséhez jégkor után.

Ezért a kultúra hasonlóságát régészet

jól mutatja abból az időből, s kontinensünk

lakói kinézetre is majdnem azonosak,

csak a szokásos változatosság jellemzőjük.

Ám a délebbi földrészekről érkezők aztán

már még nagyobb eltéréseket mutatnak, ami

a műveltségi területeken is zárványokat

hozott létre, mindenesetre elviselhetőn.

Mert a tömeges bevándorlás nem messziről jött,

azt kezelni tudta ez az erős világ, viszont

a szomszédságból nagy ilyen mozgás nem okozott

gondot, hiszen szinte azonos tudással bírtak.

Jöttek-mentek a mesteremberek, a tudósok

egymáshoz, az uralkodóréteg segítette

az eszme- és kézművescserét, kiegyenlítő

korszak volt az, mindenhová eljutott a jobb mód.

A testi rokonságot felváltotta szellemi,

és ez aztán elterjedt az egész földön, ma is

ezt kellene kiteljesítendő művelni, nem

mindenféle károsságot rokonként kezelni.