Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1595)

Vészesen fogy! – szokták mondani hátralévőre,

időre, életre, de meggondolatlanul, mert

éppenhogy nő, gyarapodik, miközben eltelik,

ráadásul előttünk lévő, mi jön – hogy van ez?

Hát úgy, hogy a beszédünk képzeletvilág, lélek

ereje teszi a gondolatot, s kapcsolja a

valósághoz ugyanazzal a lendülettel, hogy

együttjárónak látszik, azonosságot érzünk.

S a hangsúly az érzékeken van, mert látunk, hallunk,

a bőrünkön érezzük a levegőváltozást,

beleállunk a napba, mikor felébredünk, és

minden olyan, mintha velünk lenne, értünk lenne.

Nem is múlik, csak van, létezése törvényszerű,

s hogy mi ez, nem firtatjuk komolyabban, mélyebben,

mert akkor már olyan válaszok következnének,

amit nem akarunk, mivel felfoghatatlanok.

Istenként járunk mi is a földön, teremtményünk

minden, ami szembejön, az, amit észreveszünk,

a megszokottak és a szokatlan újdonságok,

felfedezéssel telik aztán egész életünk.

De az már megvan! – jön az ellenvetés, létezést

félreértve, merthogy az csak a mi találmányunk,

elkülönült nézőpontunk eredménye, csakis

így tudunk körös-körül lévőt meghatározni.

És akkor aztán üsse kavics, magunkat szintén

beleértjük, feledve, hogy önmeghatározás

ilyen módon lehetetlen, hiszen előzőleg

a rajtunk kívülire mondottuk, hogy létező.

De akkor mi az igazság? – az, hogy egyikre  sem

szabadna létezést értelmezni, hiszen csak mi

fogunk megszűnni egykor, ha lejár a feltekert

rúgónk, és majd széthullik a testünk darabokra.

A környezet tovább él, a többi fiatalabb

ember is, nem történik létvesztés a fogalom

eredeti értelmében, miről itt most végig

szó van, azon belüli változás dúl világot.

Vagy nem, ha szellemiséget örökkévalónak

veszünk, s annak muszáj, ha jelen állapotunkat

meg akarjuk magyarázni, e világteremtő

lélek jelenlétet, mit ez egész lényege ad.