Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1598)

Ellenvéleményem van az elmélkedésről, a

meditációról, ahogy nevezni szeretik,

azok, akik messzire viszik gondolkodástól,

mintha annál magasabb rendűen működhetne.

Mintha olyan gondolati mélységbe vezetne,

ahol megszűnik az irányításunk, ki is kell

hozzá iktatni az akaratunk, szándék nélkül

aztán megszólal egy belső hang, ami nem miénk.

Azaz ilyenformán külső, rajtunk kívüli kell

legyen eredete, valamiféle szellemi

befolyást valósít meg rajtunk, átadjuk magunk

neki, hogy ráhatásunk nélkül tündökölhessen.

Az ehhez az élményhez, jobban mondva közömbös

befogadáshoz vezető útnak fokozatos,

lépcsőzetes a felépítése, egyre jobban

megközelíthető a tökéletes állapot.

Amikor eggyé válunk lélekben túlvilági

forrásunkkal, alkalmasan a közvetítésre

most már mások felé is, mesterként előadva,

milyen nehéz, göröngyös út vezet a csúcsra.

Csakhogy aki lemond gondolkodás használati

eredményéről és teljes odaadásig jut

a szellemi hatás érzékeléséhez, s mellőz

minden észtevékenységet, kiszolgáltatott lesz.

A tudat mélyén éppen talált, ott megragadt és

rejtőző gondolatfoszlányoknak, korábbi túl

jó vagy fájdalmas emlékeknek, sikeres

vagy sikertelen ötleteknek előzőekből.

S amellett, hogy itt akár önkéntelenségről is

szó lehet, a mély nyomot hagyó múltbeli eset

túlzó érvényesüléséről, riasztó tény, hogy

mintha a jövő teljesen kimaradna innen.

Mintha nem azért fordulnánk elvi, elméleti

oldalához a világnak, fejben, hogy elérjük

legjobb folytatását jelennek, múltnak, tanulva

a hibákból és fokozva jó irány előnyét.

Persze, jó elcsendesedni is néha, és a tiszta

gondolat elmélkedése nélkülözhetetlen,

de gondolkodás-erő belőlünk kell induljon,

mégha aztán a többiekével egyesül is.