Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1599)

Lelkek közötti vákuum nem lehetséges, mint

két test összetapadásakor, amint kiszorul

a levegő közülük, ember-találkozások

mindig gondolati térben, szellemben történnek.

Ahol vélt s utólagos belemagyarázással

meggyőzővé tett összetapadás sem, és teljes

eltávolodó elutasítás sem lehetséges,

éppen az elviségi szellemképződés miatt.

Ugyanez vonatkozik az időbeliségre

szintén, sem kizárni nem lehet egészen elmúlt

korok gondolatvilágának a hatását,

sem újjászületéseként azonosítani.

Mármint valakiben korábban élőket, ahol

a szellemiség lenne az újra testet-öltést

biztosító kapocs, holott nyilvánvaló testi

örökítők kizárólagos működése itt.

Más kérdés, hogy mindenki örökítő anyagát

meghatározza két oldal olyan állományban,

mit szülőktől kapunk, s egyiktől hordozón van a

hangsúly, míg másiktól a hordozottan többnyire.

Érti, aki érti, de a köztudat biztosít

ehhez elegendő ismeretet, ami korábban

még hiányzott, ezért nem szabad átvenni egy-az-

egyben korábbi korszakalkotók tanait.

De éppen ebben vagyunk manapság lemaradva

nagyon, hogy miként értelmezzünk valamikori

bölcseleti eredményeket, valamint régi

eseményeket, összefüggésükbe ágyazva.

Azaz úgy, hogy mára vonatkozásukat erős

bírálat előzze meg, úgy volt-e érvényes a

saját korában, ahogy beállítják nekünk a felénk

közvetítőik, őket is vegyük számításba.

Más szóval, ne üljünk fel a világelrendezés

egy korábbi változatát ma is érvényesnek

tartó híradásnak, forrásnak, különösen, ha

oly sok kifinomult eszközzel vizsgálódhatunk.

Nem elfogadva a megváltoztathatatlan tudat

örökös kihatását, hanem módosítását

felmutatva a megelőző korokban, jobban

tájékozódni, hol rontották vagy javították.