Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1601)

Nagy a világ, és még nagyobb az ellentmondás benne,

hogy mi kicsik vagyunk, mégis befolyásoljuk az

egészet, igaz, nem mind, sőt, igen kevesen, s ez

annál nagyobb hiba, mennél nagyobb a tévedés.

Hisz egyszerű a képlet, ha többen, sőt mindenki

beleszólna, mit és hogyan csináljunk, kevesebb

ártalom keveredne a ténykedésünkbe, mert

kárt, bajt senki nem akar okozni magának.

Hogy másnak akar-e, kíván-e, nehéz kérdés, mert

amikor a saját javát elhatározza, hogy

arra hajt, az után megy, kevéssé gondol mások

sorsára, az legyen az ő gondjuk, úgy gondolja.

De ez igen mai megoldási képzelgés, a

valódi múltbeli tapasztalatot nem veszi

figyelembe, amikor még jól megfértek egymás

mellett az emberek, családok és nemzetségek.

Hogy akkor tényleg mindenki részt vett a döntésben,

vagy azért, mert öregen sokat átélt és tudott,

vagy azért, mert kiskorúként kívánságát nagyon

teljesíteni szerették volna szerettei.

Ezt megbomlasztani a változó természeti

folyamatok sem tudták, mert alkalmazkodtak, vagy

elköltöztek alkalmasabb vidékre, ha kellett,

nagy volt és tág a földkerek és megoldások köre.

Ebből nőttek ki az igények, természettörvényt

nem alkotva, de bizonyos körülmények között

mégis megmerevedtek éppen adott viszonyok,

nem kívül, hanem belül terjeszkedett törekvés.

Egyesek javára, mások kárára kényszerét

eleinte nem lehetett megszokni, pusztulás

mutatta nyomát ilyen hódításnak, amit

aztán enyhébb alakban követett leigázás.

Innen pedig átment a természetfölöttinek

tekintett hatalom gyakorlatába, csak épp a

természetnek ugyanerről nem volt tudomása.  

Kettős veszéllyé vált mára ez az ellentmondás,

párban keseríti az életünk, forrásaink

elapadásával és a szellemi nagyzolás

kiüresedésével, hogy sem anyag, sem szellem

nem tud javunkra lenni, újrakezdés szükséges.