Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1602)

Nem arravaló, mondják mindarra, mit rosszul

használunk, s ebbe beletartozik bármi, minek

rendeltetése nincs egyértelműen lefektetve,

mert ahány ház, annyi szokás, és minden ember más.

Mert ugyebár mire valók vagyunk mi magunk itt

a földön, sőt a Földön, ki mondhatja meg nekünk,

ha nem mi magunk önmagunknak, de vagyunk-e oly

tájékozottak már, mikor dönteni kell fontos

ügyben, hogy jó utat válasszunk, ne tévedjünk el

az élet nevű útvesztőben, aztán bolyongva,

nemcsak zsákutcába jutva, de szakadékba hullt

álmok terhét cipelve józanodjunk józanon.

Ez nem kábulat előtte, hanem bizonytalan

állapot, különösen, ha magunkra hagynak a

szeretteinknek nevezett hozzátartozóink,

akik vagy maguk sem ismerik jól a világot,

vagy, ami ugyanaz, nekünk szánnak rossz szerepet,

mi visszaüt, aztán csodálkoznak a szülők, hogy

otthagyják őket a gyerekek, egyedül lesznek

öregen, betegen, s nem vigasz, hogy ez nagy divat.

Ránk erőltetett, erkölcsi érzéssé vált, üzlet

számára kialakított berendezkedés, legyen

külön utad, saját házad és egyéniséged,

fogyasztásod ne legyen takarékos, mint régen

falun, a kemencepadkán, a zsúpfedél alatt,

vegyél újat, a használt elavult, másodrendű,

aki kimarad a világjárás élményéből, –

mindez sokba kerül, s lehetne másként is ma.

Kezd kimerülni minden természeti forrás, mit

eddig hagyományosan használtunk modern korban,

a fenntarthatónak vélt megoldások drágábbak,

s elkeserítő, hogy hosszútávra nem adnak megoldást.

Mert a számítások szerint hatványozott létszám

mindenképp kezelhetetlen, de nem korlátozzák,

hanem bíznak a tudomány haladásában, hogy

minden nehézséget legyőzve, mindenkor segít.

Lehet ebben is bízni, de biztos nem lesz elég,

többet kell foglalkoznunk hivatásunkkal, mire

vagyunk itt valójában, mi boldogítson, ha nem

más boldogsága, s abban elférjen mindenki.