Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1606)

Fegyvert s vitézt kellene még mindig énekelni,

mit sem változott a világ Balassi óta? – ezt

kérdésként írom, mert nem értek egyet vele, s hogy

könyvek által azóta nem ment a világ elébb.

Ment a fegyvergyártás terén, szól elkeseredett

értékelés, ment a katonaállítás terén,

most annyian állnak fegyverben, mit költőnk kora

elképzelni sem tudott – ámde mi jön ezután?

Még több gyilkos eszköz, és vigaszul műkatonák

lőnek majd egymásra, ígérik mérnök fejlesztők,

de jelen nem ezt mutatja, válogatás nélkül

ölik a lakosságot, ahol fellángol a harc.

Vagy a felperzselt föld tényleg azzá válik, és ott

évszázadokig nem lesz többé életvirulás,

sőt, esetleg egy ember sem éli túl a teljes

pusztulást, minek esélyét most tanulmányozzuk.

Például a dínók kipusztulása kapcsán, hogy

akkor égitest becsapódás okozott sötét

korszakot a földön, napfény nélkül nem nőtt fű a

legelőre, s növényevők nélkül más sem maradt.

Az élet persze túlélt, hiszen nagyon szívós, csak

elemvegyülés alapjában, ezt kellene ma

megérteni, hogy nem a test a lényeg, anyagi

gazdagság, amit hódítással szoktak elérni.

Legalábbis utóbbi párszáz év ezt mutatja,

dicstelen módon jutottak nagyra egyes népek,

vagy csak uralkodók, s nagy többség leigázva,

fegyvergyártók beszállítóivá silányítva.

Pedig a szellem napvilága bevilágított

előtte pár évmillión keresztül barlangba

is, kunyhóba is, meg kell keresnünk állapotunk

igaz mivoltát, összefoglaló néven: békét.

Amikor dalol a lélek jó és rossz kedvében,

alkot, vagy örül a más sikerének, fokozat

fokozat hátán mutatja a felemelkedés

végtelen változatosságát összes számára.

Hová is? – mindig magasabbra, ne akard soha

előírni, s tudd, hogy az elérés pillanata

már további célokat mutat, ha boldogságot

céloz mindenki felé, s az tényleg elérhető.