Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1609)

Nem kétséges, ki az okosabb, aki megteszi

rögtön, amit gondol, vagy indulatból cselekszik,

avagy az, aki megfontolja előbb, mi jutott

eszébe, nem ugrik egyből, enni forró kását.

A szándék egyszercsak felbukkan bennünk,

de hogy abból cél és tett legyen, tettre sarkalljon,

jó esetben lezajlik egy folyamat bennünk, és

úgy indulunk neki, vágunk bele, elkezdjük hát.

„Isten nevében!” – szól a fohász ekkor, s a végén

majd a „Hála Istennek!” – a kettő között folyik

a tevékenység, aminek így isteni rangja

van, nem szoktunk elgondolkodni, hogy ugyan miért.

Különösen azokat nem érdekli ilyesmi,

akik a rossz eset hívei, amikor dirr-durr

nekiesnek a dolognak azon nyomban, ahogy

bevillan az agyukban, kicsit sem mérlegelnek.

Ösztönből teszik, szokták rájuk mondani, de ez

nem igaz, mert létezik védekezőösztön is,

fék, ha tetszik, egészséges kétely a kifutást

illetően, óvatosság néven, s igen hasznos.

De ha nem ösztön, akkor mi mozgatja ezt a gyors

választ, hogy nem szorul közé szinte idő, ahogy

a döntés születik és a kivitelezés is  

megtörténik, s visszavonásra nincs lehetőség.

(Tudták ennek káros mivoltát a számítógép

készítői, valószínűleg tapasztalatból,

amikor már többször hirtelen kitörölték az

értékes anyagot, így most előbb rákérdeznek.)

A nagy önbizalom, önhittség lehet az az ok,

ami a megfontolatlansághoz vezet, olyan

ez, mint az okos enged, szamár szenved, hiányzik

az isteni felsőbbség felügyeleti módja.

Annak beismerése, hogy mindentudás híján

veszélyes egyből létrehozni, amit gondolat

termelt bennük, ki tudja, minek hatására, hisz

persze befolyásoltságukat sem ismerik el.

Okos tehát az, aki tudja, nem okosabb a

valóságnál, amely rejtelmesebb a látszatnál,

s ki lehet valamennyire szűrni a véletlent,  

de ahhoz alázat kell megfontolandók iránt.