Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1610)

Sokkal több a magányos harcos, mint tudni véljük,

és nemcsak az élet sűrűjében vergődőkre

gondolok, akik azért találnak napi vigaszt,

hanem a reménytelenekre, hogy nincs sikerük.

Előbbiek inkább önelvárás-túlzásokat

szenvednek meg, s mikor alább adják, boldogok

is lehetnek, igaz, néha későn jön bölcsesség,

addigra elúszott lelki vagy testi egészség.

Utóbbiak magányát meg-nem-értettség adja,

no, nem ők azok, akik nem értik a világot,

épp ellenkezőleg, őket nem értik a társak,

vagy nagy közösségük veti el nézetüket.

Hősök ők ezért, hogy kitartanak találmányuk

mellett, legyen az akár csak kis találat is a

bonyolult sokrétűséget számunkra jelentő

időszerű ismeretek s tények hálójában.

Lehetséges viszont sok oly területre jutni

új megoldáshoz, eredményre, ami egyelőre

kiesik a tudományos vizsgálódás bevett

gyakorlatából, sőt, rengeteg ilyen van sajnos.

Sajnálatos azonban csak abból a szempontból,

hogy mennyire hiányoznak ezek már életünk

jobb alakíthatása terén mint ismeretek

és eszközök hasznos, üdvös célszerűségükben.

De a kutató elme számára éppen ilyen

területek kellenek, adódnak tehetségét

ráfordítani, lendületét, lelkesedését

megsejtett összefüggés érdekében bevetni.

Ott aztán azt tapasztalja, hogy hamar egyedül

marad, mert oda igen kevesen tudnak, mernek

bejutni, vagy mert szinte semmi korábbi nyom nem

maradt, vagy mert ingoványos talaj eszmeileg.

Esetleg tiltott terület lehet, érdeket

sért feltárása, legyen bár műszaki tudomány,

vagy történelem vonatkozásában rejtőző,  

nem véletlen maradt homályban eddig, s csak eddig.

Mert aki megízlelte felfedezés izgalmát,

már nem tud lemondani róla, nem hagyja abba

a kutatást, ha támadják is érte, folytatja,

s kárpótolja lelkét, hogy világjobbítást végez.