Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1613)

Mosolygunk a városi legendákon, alapjuk

nincsen, de hihetően előadottak, sokan

elfogadják bizonyíték nélkül is, s ők maguk

hajlamosak hasonló esetet kitalálni.

Ennek oka az elégtelen tájékozottság,

félműveltségnek szokták nevezni, de nem erről

van szó, mert az inkább tudálékosság látszata,

itt képzelőerő bevonása a tényező.

Van valamilyen tapasztalat a területről,

leginkább szóbeszédből származik, és attól már

bennfentesnek érzi magát a birtokosa, ki

tudja terjeszteni tetszőleges változatra.

Hogy ő is benne legyen, aki dörzsölt, furfangos,

éleseszű, őt nem lehet átverni süket dumával,

mit a plebsnek szánnak, birkáknak, akik elhisznek

hivatalos, porhintésnek szánt magyarázatot.

De ő, a legenda szerzője tudja a tutit,

hogy például az élsportolók, különösen a

focisták, visszaosztanak az edzőknek, akik

szerződtetésüket javasolják a csapathoz.

Mert ilyesmiről szoktak az alacsonyabb osztályt

koptató sportolók beszélni egymást hergelve,

miközben őket nem éri el hasonló ajánlat,

de azzal hencegnek, mindent tudnak ily ügyekről.

Hasonló módon terjed a könnyűzene terén

a zenekartagok viselt dolgairól, kétes

bulijaikról a mendemonda, miben szintén

inkább irigység ismerhető fel, lányok felé.

Mehetünk tovább, hiszen mondásunk is van erre,

hogy nyomtató lónak nem kötik be a száját, s ez

kis és nagy közösség vezetőire állandó vád,

mert minden szentnek maga felé hajlik keze.

Ebből nemcsak az éhes disznó makkal álmodik

hasonlóság sejlik föl, hanem alkalmatlanság

erkölcsi szinten arra a szerepre, állásra,

mert a bizalmatlankodó magából indul ki.

Ő hogy csinálná, és akkor biztosan azok is,

akik a húsosfazékhoz közel kerültek és

nagykanállal merítenek a zsírosbödönből,

miközben a valóság szigorúan néz vissza.