Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1615)

Most már pár évszázad óta háttérbe szorított

az isteni tekintély, mely mögé pontos tudást

oda láttak, láttattak a világ urai, de

a nép is tisztelte e megfoghatatlanságot.

Ésszel alig felfoghatót, pedig ésszerűen

sorakozott egymásra, mert a naptárról van szó,

aminek jelöléséhez kötődött az élet,

de valóságos alapját kevesen észlelték.

Ám fordítva is igaz, hogy a történésekből

lett elvonva az évszakok rendje, elméletben,

s azon belül meghatároztak időjáráshoz

kötött teendők hónapot, heteket, napokat.

Ez rendben lenne magyarázatként, ha folytonos

lenne az idő, de nyilvánvalón körben forgó

ismétlődést veszünk észre évenként, ahogy mi

mondjuk, nem belegondolva, honnan jöhet mindez.

Felmerül persze a felhalmozott tapasztalat,

s azon túl, hogy mindig így volt, gyenge magyarázat

lenne, hogy isten látott el minket ily tudással,

merthogy ő biztosan tudta, hiszen teremtette.

Így alkotta meg, minket meg olyannak, akik fel

tudják ismerni a természet törvényeit – ezt

már modernség eszméje s gyakorlata állítja,

nem részletezve, hogy miről van szó valójában.

Azért nem, mert új világot hirdettek, világos

eszmékkel elfedve ismeretlenség homályát,

jelen embert megtéve istenségi imádat

tárgyának, amit megzavart volna régisége.

Pedig csillagászati ismereteinket onnan

örököljük túlnyomórészt, csodálatosképpen

csüngött a régmúlt embere az égen, elvontság

jellemezte, ha gondolatban megismételte.

Fogalmakat alkotott és nevet adott a főbb

szereplőknek, ezernyi csillag fénypontját vette

kezelésbe, alakzatokká kötötte össze,

s meghatározta álló és mozgó mivoltukat.

Olyan nagy teljesítmény ez, mely még az éveket

is kijelölte nekünk, hogy értékelnünk kellene,

sokkal jobban, mint ahogy ma üres e témakör,

mert Istenhez felérő emberi teljesítmény.