Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1616)

Mekkora bűn a megtévesztés, alig gondoljuk,

nem úgy találkozunk vele, mint a hazugsággal,

melyet legtöbbször saját maga leplez le, aki

elköveti, és semmi nem maradhat titokban.

Minden kiderül előbb-utóbb, de ez tehát az

egyéni tevékenységre, szándékra, beszédre

vonatkozik, mert egymást tudjuk ellenőrizni,

gond és baj fölöttünk fennálló hatalommal van.

Hogy az valami megtévesztés által jött volna

létre, nemigen jut eszünkbe, mert gondoskodik

róla, hogy eltüntesse az elmarasztalható

nyomokat, sőt dicsőséges eredetet mutat.

Nem észszerűségre, hasznosságra hivatkozik

az ősiségben, ahol kényszerítő erőre

még nem volt szükség, hogy mindenki a jót válassza,

az egyéni, s az összehangolt közös munkában.

Ennek természetességébe bele nőttek a

gyerekek, a család határai kitágultak

a szaporulattal, vérségi kötelékeken

túl pedig voltak a barátkozó kapcsolatok.

Ahonnan feleséget és férjet választottak

az ifjak maguknak, előzetesen s utána

már egységben erősebbek voltak együtt, sok volt,

amit csak ily módon tudtak megvalósítani.

S az időjárás adta lehetőségek mentén

terjedtek aztán a földművelők, szó sem volt még

hódításról a lakatlan földeken, azt később

kényszerítette ki az ínség, mások kárára.

Ami megkettőzte a hasznot, a más javának

elvétele, amit fegyverek árnyékában már

önként is szolgáltattak a kényszerítettek, és

ennek örökletességét „Isten intézte”.

Mármint a megtévesztés szerint, hogy ne lázadjon

a fennálló rend ellen senki, mert jöttek aztán

külső támadások, mikor kevés lett a fóka

az uralkodni vágyó hatalmi eszkimóknak.

Így aztán máig erőszak védi kifelé, és

befelé szintúgy a megszokottként beállított

ranglétrát, önként vállalt áldozatokkal,

de félő, hogy a tehetség igy csak hamis látszat.