Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1617)

Unalomig ismételni kinek kell ugyanazt,

szájba rágni a közlő szerint nyilvánvalót, mert

úgysem fogan meg a gondolat, csupán pillanatra

ragad meg, alig befolyásol, hamar felejtve.

Kísérletezgetni lehet, hogy neki alkalmas

módon közvetítsünk tudást, igazságot, kiszolgálva

ízlését, ismeretszintjét, de ha nem akarja,

nem fogja elfogadni, ellenáll neki végül.

Kell az előzetes beleegyezés odafigyelés

számára, olyannak mondjuk a magunkét, aki

egyetértést mutat már valamiképp, különben

kudarc lesz, nem találkozás, nemhogy eszmecsere.

Kivéve a hivatalból tanító helyzetet,

amikor azért nagyjából adott a tananyag,

ugyan a mester hozzáteheti a maga szép

s jó tapasztalatát, de csak határok között.

Felhatalmazása ugyanis megegyezésből

fakad, hogy helyettesíti a szülőt, megbízót,

előadja a közismert, belátott tudományt,

fejleszt életkortól elvárható képességet.

Ezen túl nem léphet tehát, világnézetét nem

erőltetheti rá tanítványára, de hogy ez

miért van így, senki nem gondolkodik el róla,

így aztán befagyott tóvá lesz az oktatásügy.

Lefokozódik neveléssé, gondozássá, mint

mondják, az iskola gyerekmegőrző, pazarlás

növendékkel, és tanári lelkesedést majdhogynem

teljesen leromboló, kiábrándul mindenki.

És akkor a nagybetűs életről még szó sem volt,

amidőn meg kellene méretődnie, amit

összeszedtünk, elsajátítottunk életünkben,

mit csak mások értékelése erősíthet meg.

De ha ki sem fejthetjük a nézetünket, mert a

másik, a többiek nem kíváncsiak, rám, senkire,

kutyába se vesznek, nem is válaszolnak, ha lenne

is véleményük, leszoktak ütközésről.

S honnan van mindama meghatározó tényező,

mi meghatározza ilyen személyiségünket,

nincs feltérképezve, de sejthető, közönséges

csupán, s megakadályoz színvonalemelkedést.