Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1619)

„Kis hazánk”-at joggal emlegetünk, nagy hazája

nincsen senkinek, ameddig a figyelme elér,

az a láthatárral azonos, megerőszakolt

mai létezésünk, hogy földrészeken lovagol.

Turistáskodik a saját országában, ha az

nagyra nőtt, távoli vidéket csak akkor ismer,

ha járt már ott, nem fér a fejbe annyi közlendő,

mi adott, sőt felesleges, a szívet terheli.

Mert az együttérzésünk ismerősöknek kijár,

s amint nem lehet mindenki barátunk, ugyanúgy

a figyelmünk is hamar elfogy, néha segítség

kellene valahová, de nem jut mindenhová.

Valamennyire felelősnek érezzük magunk

megismert tájak emberei felé, hírüket

visszük, az hátha több látogatót mozgat oda,

de az sem jó, ha féktelen elözönlik őket.

Nincs is minden hely felkapva, csak az üzletileg

kiépítettek, mert a cél valójában nem a

lelki gyarapodás, hanem a pénzügyi haszon,

kiábrándító esetekkel tele a padlás.

És pihentetőnek is inkább a megszokottat

érezzük, bár lelkesítenek minket idegen

földre menni, ahol ugyanúgy étkezni, s éjjel

aludni kell, csak fiatalon fesztiválozhatsz.

A hegymászás, sőt már a sízés is különc hobby

lett, igen jól karbantartott izomzat kell hozzá

megfelelő időjáráson kívül, ugyancsak

költséges a déltengeri látogatás, luxus.

Jobb lenne megnyugtatni a lelkünk, hogy a helyi

viszonyok az igazán nyerők, ahol ugyanazt

a nyelvet beszélik, az ételek is kiválók,

s mintha mindenki fokozottan kedvünkben járna.

Múltba álmodott dicsőséges nagyság is modern

találmány, hogy ne riadj vissza távolságtól, és

utazd el rövid életed nagy részét, ingázz a

munkába, költsd el a pénzed előregyártottan.

Pedig jó útifilmek jól eligazítanak,

tele a város külföldi éttermekkel, hírek

is jönnek a világból, mintha ott lennél, nyugodj

meg és szeresd a kicsit, különösen kis hazádat.