Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1620)

Az égi rendet kozmikusként emlegetni nem

szabad, mert az idegen szó rögtön megtéveszt, és

azt a hamis képet vetíti nekünk, mintha az

égből jönne, holott mindannyiunk lelkében ég.

Mi ég eredetileg? – a Nap, minden további

égés jelképes, vonatkozik mindennapokra

és ünnepekre egyaránt, éghetőre és nem

égőre, hanem gondolatra, és gondolatként

égetően szükségesre, megfogalmazását

egyetem érvényű jelképbe tömörítettre,

az élet béketűrő rendjére, a lelkünkként

bennünk működő, vakság világító szellemre.

Két módon nem tudják ezt felfogni, akik jelet

várnak, csodát, hogy kezdet által meghatározott

sikerben fürödhessenek, ne kelljen küzdeni

a valós világ ártalmai ellen, s értékekért.

Egyik a régebbi s elevenebb, élettelibb,

az embermintát vetíti ki a mindenségbe,

ahonnan megkapni véli az eligazítást,

rettegve büntetéstől, ha nem teljesíti azt.

Ennek megvan a maga veszélye, amennyiben

nem vagyunk egyformák, okosabbak, ügyesebbek,

szerencsésebbek viszonylatokba erőltetnek,

s az lesz általános, mi jó valakiknek.

Másik éppen napjainkban dugja ki a fejét

a tömegember hiedelmeiből, és mivel

szólásszabadság van, senki nem vágja le, viszont

ingyen kapott lejárató eszközként használják.

Ez pedig az űrből érkező múlt, avagy jövő,

mindegy, csak legyen sokkal fejletteb, mint mi, s az, hogy

mi ez a fejlettség, nincs tisztázva, maradni kell

felfoghatatlannak benne, akkor működik.

A működőképességét a megtévesztettség

foka méri, egyik hatékonyabb, mint a másik,

egyik kutya, mási eb, de van helyette igaz

út, mindkettőn túlnövő égi összeszedettség.

Mely felhasználja a csillagos eget régóta

tájékozódáshoz létezés birodalmában,

ismeri a szent és sérthetetlen elvi szintet,

s tágítja tudásunk közös erőfeszítéssel.