Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1621)

Lépten-nyomon találkozik az olvasó vele,

hogy hun eredetünket bizonyítják, mintha az

nem volna nyilvánvaló, bár tagadott bizonyos

nagyhatalmi körök és szempontok érdekében.

Aminek folyományaként lejáratottá és

értelmetlenné tették a kérdés vizsgálatát,

ördögi és körmönfont módon, kerül, amibe

kerül, s aranyból tömérdek volt erre fordítva.

Az eredmény pedig bekerült a tankönyvekbe,

ha a szívek mélyére nem hatolt is le, észben

kellett tartani, alkalmazkodva a helyzethez,

őrizve a hun–magyar hitet, s védve magunkat.

Egyszóval a hivatali folytonosság máig

élteti a történelemhamisítást, kevés

írott forrást hagytak ránk, annál több a nyomtatott,

késői, sokszorosított termék, lehengerlőn.

A nyelvészettől a térképészetig, néprajztól

a régészetig állunk megmerevedett tudás

bilincsében, béklyóban a lábunk, mikor igaz

történelmünk talajára szeretnénk már lépni.

Sokan látták nagyjaink közül is e helyzetnek

komoly ártalmait, de csak tünetkezelésre

volt lehetőség, költői önostorozásra,

mert a rendszeres kutatást megakadályozták.

Hiszen az egyetemi képzés betagozódott

a világfelosztás kérlelhetetlen rendjébe,

s a világkereskedelmi kapu bezárulhat

nyomban, ha valaki nemzeti igazságra lel

és azt nyilvánosságra akarja hozni, annak

visszamenőleges következményeit maga

javára fordítani, nem elkövetett bűnök

megfizetett büntetéstételét visszakapni.

Oly rettenetes azonban a felháborodás

minden elmozdulásra az igazság felé, hogy a

a kezdeményezést még saját oldalon is kétely

fogadja, jó úgy, ahogy van, bár szenvedünk tőle.

Pedig nemcsak a hunokkal vagyunk azonosak,

de korábbi évezredek itteni lakói

közvetlen elődeink, akiken mindenféle

hatalom szerveződött, utoljára a magyar.