Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1623)

Egyenetlenségekkel tarkított az életünk,

örömöt megélni nem is olyan nehéz, ha tudsz

magadon kívül másra is figyelni, ámde a

bajt is mindenki maga hozza saját fejére.

Lehet persze külső kifogást keresni, szó se

róla, nem igazán vagyunk urai kéretlen

körülményeknek, de a természetünkkel viszont

tisztában lehetünk, és akkor sosem csalódunk.

Mitől fél igazán, aki nem mer belevágni

új kapcsolatba, ismeretlen helyzetet hárít,

bár megélte már minden mozzanatát mással, de

mikor váltani lehet, eldob lehetőséget?

Pedig már nincs meg a régi, végzett vele, vagy az

végzett ővele, és így mégis vele van, vele volt

örökkön, valami megfoghatatlan végzet jó

vagy rossz szele, áthatón, vagy halkan, de mindig fáj?

A lelke mélyén hat, tökéletességet akar

elérni, olyan igényes, hogy nincs, aki tudná

teljesíteni kívánságát, ami aligha

megfogalmazható, teljesíthetetlen érzésköteg.

Vallásos rajongás ez a legcsúcsabb csúcs után,

csak legyen, aki ugyanezt hiszi veled együtt,

ha felismertétek egyáltalán, miről van szó,

de ha csak egyikből is hiányzik, kudarcot hoz.

Vagy ha nem tudtok róla, mi, ki játszik veletek,

milyen nagy erő tekint labdának benneteket,

feldob a horizont fölé, hogy tiéd a világ,

többet látsz, érzékelsz belőle, mint bármikor máskor.

Máskor a mélybe taszít, ahol sose jártál és

jártányi erőd sincs, akkora a lebénulás,

félelem ijedtségtől, hogy nincs belőle kiút,

de a túlélőösztön akkor is helyedre tesz.

Hogy egyengesd magad a saját járható utad,

remélj reményt lehetetlen helyzetben is, de azt

ne téveszd össze a tetteidtől várható hatás

vagy eredmény ügyével, válaszként fogadd, ha jön.

Nem örök, megfellebbezhetetlen határozat

ül rajtunk tort, mintha halandóságunkat célozná,

élőhalottként rettegjünk tőle, ellenkezőn

van ez benned, örökkön hullámzik a tenger.