Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1624)

Ahogy megmagasodtak az építményeink, lettek

egyetemesebbek a gondolataink, amin

nem az érvényt értem, hanem elmeszámosságot,

akik el- és befogadták, ismétlőn szajkózták.

Templomtornyok égbe törve hirdették istenük

dicsőségét, fenségét, de lakótornyok, bástyák

megjelenve, kiemeltek többeket magasba,

védve bevehetetlenné tették a várakat.

Ez a magasba törés, égbeemelés jelkép

lett a mindennapos gondok-bajok közepette,

már nem égigérő fára mászott a kisbojtár,

felhőkarcolókba költözött elit népesség.

Itt aztán megállt a tudomány és visszafordult

az alantasok felé, fölöttük uralkodni,

belőlük húzni hasznot a luxushoz, emelni

tudatszívonalukon fejlődésigény szerint.

Közben a bölcsek elértek az elvi határhoz,

hogy mit tudhat, s mit nem fog sosem az ember fia,

de nem azt tették meg általános alapzatnak,

hanem túlvilágot kanyarítottak nyakunkra.

Tökéletesség honát tündököltették nemcsak

szellemi szinten javasolva legjobbat tenni,

s persze gondolni előtte, hanem rútságunkul

tekinteni kis képességünket, hazudoztak.

Olyat, úgy ígérve, mire senki nem jogosult,

de félreértések sorozatát kihasználva

hit s remény erejét elcsatornázták azoktól,

kiket illet, közösségük lealacsonyítva.

Ahonnan valójában tudásunkat nyerjük, már

mióta emberek vagyunk, hogy állati testi

állapotunkra most ki se térjünk, helytelenül

persze, hiszen éppen az a szükséglet kényszere.

Ez az elszakítása szellemnek és anyagnak,

utóbbi látszatfölényét mutatja, élőlény

szintű isteni szerkesztésbe fogtunk, önjáró

járművekkel, elszabadult képzeletvilággal.

Világűrbe kalandozva látványosan, közben

nem bírunk kapzsiságot, nagyravágyást legyőzni,

s bár rendelkezésre állnak hozzá eszközeink,

nem áll össze egyetemes tervcél a jövőhöz.