Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1626)

Lélek vezéreltek lévén, teljességet élünk,

nem függünk élményben lélekösszetevőrészek

külön-külön való befolyásától, lebegni

sem tudunk, mint a levegő, égni sem, mint a tűz,

el sem folyunk, mint a víz, nem lazul fel testünk

a vízben, és nem is asszik össze szárazságban

szinte kővé, mint a föld, elkülönültek vagyunk,

mégis benne élünk szeretteinkben, lelkükben.

Társasságunk közege a levegő, beszédet

közvetít rezgése, be vagyunk rá rendezkedve,

hogy ne csak elindítsuk a hangközlekedést, de

a befogadást is képezzük, megfejthetően.

Mert csak jelek azok, érteményt hoznak-visznek, és

mint a fényvisszaverődések szemünkben tárgyat,

ugyanúgy gondolatot idézek fel, és ha

nem értjük, magyarázatért kérdezhetünk tovább.

A vízre azért van szükség, hogy a tüzet oltsa,

mondhatjuk gyermeteg indoklásként e közegnek,

vagy hogy legyen hol fürdenünk, a tóban, hordóban

megmártózva, de testnedveink többet mutatnak.

Szállítószalag-hasonlat érvényes rájuk, úgy

visz tápanyagokat növényben a nedvkeringés,

állatban a vérkeringés, életet lehelve

sejtekbe, mikből szerveink, szervezetünk felépül.

És az égés ott benn a tápanyagot erővé

alakítja, miből a lélekerő is merít,

mert gyenge test léleknélküliséget okoz, a

halálig fokozódva, jobban mondva csökkenve.

De csak tehát együttesen működve bennünk,

személyiségünk sajátos kiválóságait

teremtjük, jobbnál-jobb tulajdonságokkal, hogyha

derűlátón ítéljük meg képességeinket.

Miért is kellene máshogy, semmi nem indokol

elmarasztalást, értelmi és testi fogyaték

sem akadálya a szeretetünknek egymás felé,

míg egészségesség értékelése lemarad.

„A világ bajai” jobban érdekelnek, de azt

nem véletlen okozza egyébként, ezt meglátva

megkönnyebbülhetnénk, arra is javulást hozva,

s lélekteljességben boldogulhatna mindenki.