Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1628)

A külföldre szakadt hazánkfia kifejezést

lassan el lehetne felejteni, ha hagynák ez

állapot kikényszerítőinek utódai,

vagy maguk az érintettek erre hajlanának.

Utóbbiak helyzete viszonylag egyszerűen

beláthatóan kérdéses lehet, megmaradva

eredeti állapotukban, a megváltozott

haza életét nem látják, értékelhetik jól.

És ha bele akarnak szólni az itthoniak

dolgába, megvan az esély a tévedésre, így

inkább új környezetük ismeretét várjuk el

s kérjük tőlük, hogy közvetítsék felénk sikerrel.

A kényszer pedig, ami őket elszakította

hazájuktól, mintha újra felütné a fejét,

s már annak megbízásából fordulhatnak akár

ellenünk, mint illetékesek, akikben bízunk.

Szó se róla, korábban is voltak ilyenek, de

megélhetési okból vállaltak feladatot,

míg a maiak már bele nőttek idegen

érdekek elviségébe, meggyőződésük lett.

Pedig van harmadik út, s remélhetően egyre

inkább ez meghatározó, amint a sokkal kisebb

világot jelentő középkorban, mestereket

képeztek a szomszédságban, akik jöttek-mentek.

Sőt, szabadon éltek egymás mellett ugyanazon

településen s királyi zászló alatt, mert az

uralkodás figyelme nem terjedt ki nyelvükre,

műveltségükre, ha jó adófizetők voltak.

Ezért is kell a mai egyenlősítő törekvést,

román s ukrán államnyelvi törvényt a közelmúlt

rémes árnyékának tekinteni, kigúnyolni

és kidobatni, lélekölésként, jogfosztásként.

Működik egyébként említett és más nemzetek

esetén nagyfokú külföldön érvényesített

jövedelemszerzés és abból hazautalás

otthoni rokonoknak, mi jó az államnak is.

Ma már a kapcsolat oly élő lehet, maradhat,

hogy az egész földkerekén élve tartható, de

a visszanézés, visszatérés lebegjen szemünk

előtt mindig, s nem szakadunk el szívszerelmünktől.