Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1630)

Komoly tudománynak nagy a hozadéka, alig

van, ki egészét be tudja fogadni, alapos

tanulmányozása után lehet ismertetni,

műveléséhez zsenialitás szükséges.

Míg utóbbira kevesen mutatnak hajlamot,

helyette egyfajta „tömegek lázadása” folyt

már régóta felszínes magyarázat meséje

terjesztésével, mi nem szűnt meg napjainkra sem.

Sőt feldúsult és egyre fokozódik, ahogy a

hozzáférés oly könnyűvé vált az adatokhoz,

a bőség zavarában ugyanakkor a lényeg

elsikkad, zavarosban halászók előnyére.

Azaz manapság mindenki tudósnak vélheti

magát, ha beleás az érdekesnek találtak

körébe és következetesen kezel szándéka szerint

mindent gondolatban, új valóságot elérve.

Ám marad a régiben, ha tüzetesebben nézzük,

mégpedig a régi nagyelmélet ellentmondást

ellentmondásra halmozódása miatt, mit eddig

kritikátlanul el kellett fogadni, tudatlan.

Megtudván az összefüggéseket, egyes hamis

összetevők lelepleződnek ugyan, az egész

összeállítás azonban továbbra rossz irányt

mutat, abból sehogy sem tudunk kikecmeregni.

Arról van szó, hogy ha nem is természettudományt,

de a történetet igen sokan vizsgálgatják,

nyilvánvalóságokat most már nem eltagadva,

s kimondva, ami eddig takart, avagy tiltott volt.

Ugyanakkor minden mozzanatot csak eddigi

szolgáltat, hamis beállítás nem kiküszöbölt,

s emiatt nem az igazsághoz jutnak, hanem a

hazug világ nyereségét vélik megszerezni.

Aztán csodálkoznak, hogy a kérdéskör tudományt

művelő kutatói bírálják őket – nemcsak

akiket ők bírálnak –, hiszen megoldásuk

nem lép túl az eredeti hamisítás szintjén.

Mindez azért olyan nehéz, mert háborúhoz is

vezethet egy történelmi jelenség vagy annak

kényszerű fenntartása, s mi szeretnénk békésen

kiegyezni a múlt szentséges igazságában.