Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1632)

Máig tudjuk, mekkora ereje van valamit

leírni, lerajzolni, utána vállalni kell,

mert csupán a szó repül el, az írás megmarad,

a rajz pedig még többet jelent nekünk létével.

Segít képzeletünket irányba állítani,

de úgy is mondhatnánk, hogy letaglózó hatású,

amiről nem is tudunk, mert kényelemszeretet

vezérel bennünket: ha megvan, ne törjük magunk.

Azaz felfoghatatlanul nagy, erős hatással

van ránk minden korábbi rajz, Ádám–Évától az

Atyaisten szakálláig, Gioconda mosolya

máig rejtély, s az Utolsó Vacsorán ott ülünk.

De ezek leginkább modern példákként adottak,

korábbról sokkal egyszerűbb ábrázolások is

megragadtak elménkben, nemzedékek adták át

egymásnak, mert az eposzokat előbb rajzolták.

Aztán írták le, hogy tudták sokszorosítani,

de még előbb csillagképekből vettek anyagot,

hová földi lényeket, tárgyakat vetített föl

a mindig is eleven emberi képzeletünk.

Hogy aztán mennyire volt pontos e hasonlítás,

később már nem képezte kritika tárgyát, hiszen

a meglévőhöz ragaszkodtak konokul, vagy tán

szembekötősen később, fejlettebb képességgel.

S ez nemcsak a rajzkészségre vonatkoztatható,

ugyanannyira érvényes az írott anyagra

szintén, sőt ennek tömege össze sem mérhető

a képekkel, olyannyira meghaladja számban.

Mindez viszont nemcsak az alakzatokra nézve

törvényszerűség, mármint a hithű követése

az előzményeknek, hanem a tartalomra is,

ahol véletlen vagy szándékos ferdítés esett.

Előbbi szükségszerű, mert azon a képen nem

ugyanazt látták már évszázadok múltán, hanem

másítanak rajta, s aztán a tartalmat kedvük,

kényük szerint módosítják, a hamisításig.

Leginkább az írott szövegek állításai

szentségnek tekintésével találkozunk ma is,

mert az iskolában úgy tanulták, így tanítják,

hogy régiséget leegyszerűsítenek nekünk.