Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1633)

Befejezetlenség kíséri az életünket,

de honnan vesszük, hogy létezik befejezés,

miért nem a folyamatossággal foglalkozunk,

hisz Napnál világosabb, hogy nekünk az adatott?

A végesség fogalmába kapaszkodva tárgyak

párhuzamát akarjuk alkalmazni gondolt  

dolgok, ügyek területén is, jogosulatlan,

mert nincs ilyen határa elméletiségünknek.

Azért is, mert összekapcsol minket elménk, lelkünk

hasonló képességén keresztül, feltölthetjük

szellemmé meglátásainkat, tudásunkat, de

hogy hová, rejtekező, mindegyikünk birtokos.

De azért is, mert az elvontság tetszőleges és

módosításokkal gazdagított ismétlődés,

bár beszéd és majd írás kötődik hozzá, és az

önállósodik, befogadó újraalkotja.

Befogadók vagyunk mi magunk is, akik írjuk,

mondjuk, – meglepően kanyarog jelen szöveg is –

mert a gondolkodással világteremtést végzünk,

mi, rögzítés miatt, még nem lesz változatlan.

Változnak az elképzelések, szó se róla, de

hogy mitől, arra már nincs egyértelmű válasz, és

a próbálkozások a magyarázatra maguk

sokat elárulnak a szóbanforgó korszakról.

Talán a lekézenfekvőbb a tűz volt, elemészt

mindent, házunk leég, ódon kardunk rozsda marja,

más nép áll a Duna két partjára, még ha ugyan

ugyanaz él is ott tovább más körülmények közt.

Vízbőség árvizet, vízhiány szárazságot hoz,

a testünk is mutat ilyen jelenséget, úgy

alakulunk át fiatalból öreggé, hogy a

nedvkeringés éltető ereje kérdéses lesz.

Levegő, légnyomás, levegőég és csillagok,

mind kötnek minket valamilyen anyagisághoz,

amit megváltoztatnak bennünk belül, lélekből

fakadottan, és a tudatosság határáig.

Végül a föld marad örök változás talaja,

tápanyag forrásának utánpótlás mikéntje

maga a történelem, mégha nincs is szem előtt,

és világon túli mezőkre vágynak valakik.