Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1637)

Ha igaz volna, hogy van az emberiségnek is

gyerekkora, feltolulna a kérdés, meddig tart,

ki dönti el, hogy végetért-e és mikor, és majd

a felnőttkor után mi jön, az is tudható?

Ezért rosszak az ilyen szerves hasonlatok, és

ráadásul élő és holt emberek egészét

senki sem látta, annak kezelni értelmetlen,

illetve, nemzeti lét kiterjesztése csupán.

De ha csak fogalmilag működtetnének ilyet,

nem okozna sok bajt, legfeljebb észrevesszük, hogy

a nyelvek, vallások különbsége alapvető,

eltérést mutat világlátásban, képességben.

E képességeknek az éghajlat és a testi

adottság eltéréséből fakad természete,

nem másból, nem alacsonyabb- vagy magasabbrendű  

születésből, létezésből – nehogy eltévedjünk!

A kikerülhetetlen végzet oda csap le és

akkor, ahol és amikor gyarmati hódítás

történik, elterjesztendő a saját érdekkör

s műveltségi színvonal, legázolva ottanit.

Mert az is értékes, amit megsemmisítettek,

az az ottani alkalmazkodás csúcspontja volt,

helyettesítése lehetetlen, pusztulást hoz,

s valamikor majd hiányozni fog „az embernek”.

Azaz emberiségnek, azon a fejlődési

fokon, amikor már minden tapasztalat számít,

mert nemzetek kézfogása körbeért a Földön,

és mindenre sajátos megoldás használandó.

Olyan, sőt az, amit helyben évszázadok alatt

sajátítottak el, s ha felégette hatalom,

újra kell születtetni, valós teljességében,

azaz már nem idegen érdek szolgálatában.

Az sem igaz tehát, hogy voltak primitív népek

s még csak az emberiség gyerekkorát élhették,

amikor elért hozzájuk a sokkal előrébb

járó világ, nem csoda, ha a helyükre lépett.

Még azt is mondták, hogy ideje felnőni, de a

felnőttesítés álságosra sikerült, mert van

minden helynek, népnek a saját szellemisége,

nagy tisztelettel kell lennünk tehát egymás iránt.