Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1638)

Amikor még az ismert világ körbejárható

volt az életünk során, igen könnyen, s jó párszor,

körbejáróinak megfordulhatott fejében,

milyen jó lenne, ha egy akol lenne s egy pásztor.

A pásztor-helyre persze önmagukat képzelték,

mert nekik volt arról az egészről átlátásuk,

ma el sem tudjuk képzelni azt a szűk világot,

a miénk végtelen, azon túl, hol élünk, másutt.

De az elmeszülemény azonnal visszafordult,

visszájára a lehetséges legjobbnak, foglya

maradt a fennálló helyi viszonylatoknak, mert  

hősöket emelt fölé nyomasztó eszmeboglya.  

Megtévesztettségüket csillagokból eredés

adta, minek tartalma egyre bővült, átlagos

ügyekre vonatkoztatták már, és feledésbe

merült, hogy embertelepítésű az égmagos.

Így aztán dupla volt a törvényhozás ereje,

nemcsak a fegyveres erőszak érvényesítette,

hanem a vallásnak nevezett, magára vállalt

hitelv és gyakorlat, tagolva isteni rendbe.

Ennek kellett tehát, a körmére nézve, múltba

taszítódnia az új elképzelések szerint,

mintha csak megújulna a világ egyetemes

mintához idomulva, és megjavulva megint.

Ahogy kezdetben volt, ama világteremtőként

tevékenykedő egyetlen Isten jóságából,

a tökéletességnek újra vissza kell térni,

mostmár világjobbító szándék akaratából.

Volt ennek itt-ott megmaradt hasonló emléke,

mert a jóemberek is jelen voltak a földön,

ezt felhasználva általános érvényességű

törvényeket foglaltak írásba, fejet töltsön.

S ahelyett, hogy kitalálói, előadói

arathatták volna le mindenki boldogsága

remény-örömét, megjelentek adókivetők

újra, jobb jövő ígéretének zálogára.

De mert a nekik jutott konc már nem elég, egymás

legyőzésével kezdtek foglalkozni pénzünkön,

egy akolba terel egész világot győztesük,

s ez pusztulásunkról fog szólni a pásztortülkön.