Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1639)

A művészet világteremtés, nem korlátozza

a valóság, hanem ösztönzi, táplálja elég

anyaggal, témával, tanulsággal, reménységgel

ahhoz, hogy megszólaljon, alkosson, hitet adjon.

Régebben még attól függött, hol élt s volt tevékeny,

mert a békés tájék mást hozott ki belőle, mint

háború dúlása, időjárástól is függtünk,

nem úgy, mint ma, hogy a hatás mindenhová elér.

S mialatt a harci bunkerben nem vidám az élet,  

a háborús fővárost védernyő védi bombák

behatolásától, a hideg és a meleg sem

teszi próbára a testet komfortos lakásban.

De ha természeti csapások nem is annyira

megpróbáltatók, lelki terhelés annál nagyobb,

nem is tudom, hogy bírja elviselni egy művész,

hogy országa gyilkos fegyverekkel öl másikban.

Különösen testvérnépek harca egymás ellen

kiábrándító, elsőre magyarázhatatlan,

de ha a dolgok mögé, mélyebbre nézünk, látjuk

érdekszféra behatolását új területre.

Amit aztán meg kell hódítani valóságos

harcban, ha ütközik valaki más vélelmével

saját élete biztonságáról, s mennél nagyobb

az ellenfél, annál több az ártatlan áldozat.

Akik elvesztik házukon, lakásukon kívül

katonafiaikat s rakétatalálat ért

szeretteiket, ha ők életben maradnak is

szerencsétlenségükre, esetleg nyomorékan.

A művész lebénul ebben a helyzetben, lelke

némaságra ítéli, ezért nem a helyszínen

kellene tiltakozni, figyelemhívó tettel

megnyilvánulni, hanem biztonságos távolban.

De a világ hallgat, nem sül ki szeme szégyentől,

sőt biztatja a harcot, bármennyi is a hulla

a fronton, küldik a fegyvert nyakló nélkül, még ha

nincs is fogalmuk róla, milyen célú a háború.

S ha lenne még költő a földön, nem önégetést

kellene végezzen tiltakozásként, de súlyos

mulasztásunkat ostorozná, hogy nem teszünk meg

mindent, megállítani gonoszság áradását.