Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1641)

Erőfitogtatásnak látszik sok természetes

tett, válasz, utólag vagy közben is, felesleges

esetben, azaz ha nem voltunk épp végveszélyben,

mit sokan látunk, de döntéshozók féltek tőle.

Megelőző intézkedés, sőt csapás megoldást

ígér rövid távon, de aztán a következmény

messzire kihat, nemcsak időben, elhárítás

eszközei eredményes fejlesztésére is.

Iskolában már régen észrevettük ezt, hogy a

gyengének kikiáltott tanuló egyszercsak ránk

vert a versenyben, mert ő fejlesztette magát, mi

meg állva maradtunk vélt előnyünk birtokában.

Addig nincs igazán nagy baj tehát, míg a bélyeg,

billog, nem megsemmisítő, csak figyelmeztető

szándékú, illetve hatékonyságú, fordítva

fog elsülni innen nézve, s hasznosan onnanról.

Mármint a „szenvedő” oldalról, akit büntetni

akartunk valamiért, de kibújt alóla, és

maga hasznára fordította szükségszerűség

szorítását, másként nem felkeltett szorgalommal.

És ha már itt tartanak a szereplők, meglepő

fordulattal a legyőzetésre ítélt válik

nyertessé, s akik a bajt a fejére hozták, még

ellentámadásban is részesülhetnek akár.

Ezért nem lenne szabad játszmázni közösségek

szintjén, de valójában, tudjuk, ott nem a saját

vezető vezethet, őt is irányítja felsőbb

hatalom, de annak arcát soha nem láttuk még.

Személytelenné tette eszközrendszerünk művi

működése, gépiessége, hol fogaskerék

fogai ugyan kicsik, de a kerék órjási,

sőt, igen sok van belőle, s mint fák, erdőt alkot.

Átláthatatlant, ahová a fény sem jut be, hogy

megvilágítaná számunkra e feltételek

rendszerét, sötétben tapogatódzunk, de folyton

ráütnek kezünkre, s mi védelembe húzódunk.

E gyászos kilátások közepette befelé

tekintünk, lelki békét keresünk, az életet

szolgáló tevékenységre törekszünk, azonban

ott kísért a tény, ez már világméretekről szól.