Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1644)

Az építés csodáját nem értékeljük kellő

mértékben, legfeljebb érzelmi hullám önt el, ha

szép épületek közt járunk, felhőkarcolókat

mutatnak nekünk fényképen és filmen, színesben.

Ide el kellett jutni, erre a színvonalra,

hogy erre a magasságra jussunk, megelőzte

fokozatos fejlődés a kunyhótól a házig,

mikor függőleges lett a fal, le ne omoljon.

Az egyenesség, a szöglet, az áthidalás és

a tetőzet, mind szerepet játszott tapasztalat

terén, s lett belőle kivonva az elvi szintű

törvényszerűség, mire aztán alapozhattak.

Még jelentősebb az életkörülmények nagyot

javulása, igaz a barlangban még lehetett

tüzet rakni, de a faházban ez veszélyes volt,

megoldották kőkemencével, benne sült minden.

Vagy rajta, amikor már égetett téglából lett

rakva, rajta vaslemez, mit előbb kalapáltak,

majd fémet is olvasztottak, s onnan húzott dróton

áram szállításig vezettek a találmányok.

Azaz a múlt itt van minden lépésünket, remek

kényelmünket lehetővé tevő eszközünkben,

épített környezetben, mint út, csatorna, völgygát,  

de ezek még ma is nagy feladatot rónak ránk.

Mindeközben lezajlott az elkülönülés tán

nem is annyira egyértelmű folyamata, de

tény, hogy megtörtént, és magára zárta az ajtót

a nagy-, s ma már a legkisebb család is.

Aztán mivel saját szobák lettek egyéneknek,

egyéniség személyiséggé teljesedhetett

megismerve önmagát, megbarátkozva sorsa

gazdájával, s ahhoz használta a többieket.

Durva szóval, mert finomabban együttműködés

ez, és annál magasabb szintre emelve, mennél

többre-jobbra juthatott egy-egy ember, megbecsült

állapotban persze, ami sokszor nem jön össze.

Mert az építményrengetegben elveszítheti

magát az ember, még mindig hiányzik pótléka

természetességnek mesterséges közösségben,  

de város életrevaló, építhet megoldást.