Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1645)

Túl erős hasonlatnak bizonyul fa gyökere

az emberi közösségek múltba mélyedésére,

megkövetelt kívánalom hősöket emelni

üdvösséges magasságba bírálhatatlanul.

De a fák egyedileg eresztenek megtartó

föld alatti vázat, mely tápláléknedvet felszív,

amint az egyes ember is ismeri családja

lemenőit vissza az időben pár századra.

Közösségek ilyen nyilvántartása nemzeti

szinten csak a modern korban jött létre, előtte

a hatalmat gyakorlóknak voltak családfái,

csetepatéik is örökösök között dúltak.

Azonos nemzettséget régóta kiküszöbölt

a kívülről házasodás, köznép körében is,

s míg a józan ész működött a műveltség terén,

tájnak megfelelően éltek a természetben.

Elterjedtek, mint a növények és állatok is,

nekik kedvező éghajlat s talajú vidéken,

azon túlról pedig cseréltek szükségeseket,

fűszert, amiket csak onnan tudtak beszerezni.

Ahhoz már nem kellett ugyanolyanná válni, a

tárgy, a termék önmagáért beszélt, különbségek

pedig azért növekedhettek, mert a szomszédok

élete nyilvánvalóan más irányban forgott.

Újabban azonban úgy alakítják a világ

közvéleményét, s ez már talán fél évezredes,

ámde csak nemrég emelkedett fontos hitelvvé,

megkerülhetetlenné, hogy mindenki erre tör.

Oly elődöket állítani nemzeti szintű

közösség származtatójának, kik lehetőleg

birodalmat alkottak, még ha az a kapcsolat

nem is biztos, s fel van nagyítva annak múltja is.

Pedig nem erdőként van gyökér a fák alatt,

és az emberi kapcsolódás eszményi eszme

mentén szerveződött tehát, és nem a régmúltban,

vessünk végét, hogy a fától nem látjuk az erdőt.

Erkölcsi származékokként tudunk kapcsolódni

minden emberi megelőző történéshez, nem

testi eredésből, elsősorban egymásnak kell

megfelelnünk, hogy hőseinket is tisztelhessük.