Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1652)

Mennyivel értékesebb, ami tiltva van, de a

hagyománya követeli újra és újra a

művelését, megőrzését aztán, s hozzájutva,

kincsként építjük magunkba, tudatunkba hévvel.

Ilyen az anyanyelv, s azt gondolnánk itt a szinte

egynyelvű országban, hogy csak természetes abban

felnőni, pedig ahol már az iskolában is

más nyelven kell tanulni, elképesztő a helyzet.

Merthogy az államnyelvet ráerőltetik a nem

olyan nyelvűekre, kiskorban meghasonulva

érzelmi téren, kisebbrendű érzést okozhat

személyiség anyanyelven való elnyomása.  

Pedig megoldható, nem is oly nagy gond ez, vegyes

házasságok gyakorlata mutatja, de ott nem

az állam diktálja a tempót, hanem a szülők

akarnak két nyelvvel gazdagítani csemetét.

Ahol azonban nehéz hozzájutni többlethez  

saját nyelven, amit az iskola jelent, sokkal

megbecsültebb lesz a forrás, az idősek szája,

és a könyvekben, lemezen megörökítettek.

Mennyire ragaszkodnak aztán az ilyen úton

hozzájuk eljutott nemzeti irodalomhoz,

dalkincshez, csak személyes találkozáskor lehet

megtapasztalni, micsoda szentségekről van szó.  

Ahogy a közmondásokat használják, építik

be beszédükbe, képi gondolkodással élnek,

idegen szavak nélkül még kifejezőbbek, és

az áhítat a költők iránt egyedülálló.

Hát még az énekléskor, hogy mik jönnek elő, azt

nem várja senki, nem közülük való, mily nagy becs

övezi a különböző műfajú dalokat, amik

kottáját kalandos úton tudták megszerezni.

Mert arrafelé sokkal többen tudnak játszani

hangszeren, mint errefelé, legalábbis több az

alkalom, mikor ezt megmutatják, magukat kell

ilymód szórakoztatni, nem központilag kapják.  

Ott jó ebédhez idegen nóta szól, legújabb

táncdalainkat sem nagyon ismerik, de régi

nagyok mind szeretettek, jobban, mint nálunk, mert

nincs mesterséges elhallgattató elavulás.