Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1670)

Hogy van-e szilárd talaja a társadalmaknak,

és az mi, nemhogy válasszal nem rendelkezik, de

a kérdést sem teszik fel, hiszen nemleges választ

nem akarnak adni, jobb, ha rejtve marad a dolog.

Arról van szó, hogy a régi világban igencsak

ritkák voltak a háborúk, nemcsak időben, de

terület-nagyságot, kiterjedést tekintve is,

mígnem újabban az egész Föld megszenvedheti.

Annakidején ezért az egyik, de a másik

fél is, hirdethette az isteni elrendelést,

aminek a harctéri csaták csak igen kicsi

hányadát jelentették, túlnyomót béke nyújtott.

Viszont ott is jelen volt a szent rend alapvető

meghatározó mivolta, arra építették az élet

összefüggéseit és távlatait,

kis és nagy gyakorlatát naponta és évente.

Amikor felborították a modernség csalárd,

sőt pusztító elméletével a világot,

nem maradt hivatkozható tekintély, irányadó

okosság, ha minden addigit avittként dobtak.

A következetlenség akaratossággal jött

világromboló szerepkörbe, nem kiválóság

tett vezérré valakit, de alantasság csúcsa,

persze, hogy az ő jellemét meghamisították.

Azaz úgy láttatták, és egész vastag réteget

kezdtek alkotni, működtetni ez érdekében,

hogy többet ígérjenek, mint amire képesek,

süllyedékessé téve az erkölcsi eszméket.