Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1676)

Tündér a népmesékből ugyan mért kedves nekünk? –

hát, azért, mert szeretnénk találkozni vele mi

is, sőt, hogy álljon mellettünk, lebegjen fölöttünk,

óvja lépteink, hogy gödörbe ne lépjünk soha.

Vagy simogasson lágy szellő képében, s netán, ha

megérdemeljük, a kezével is, ültessen be

a fürdősóval kellemesített vízbe, legyen

a hátunk orvosa, dögönyözzön mesterien.

Főzzön finomat nekünk, vagy tanítson meg, miként

kell egyszerűen elvégezni ezt a naponta

szükséges feladatot, élelmet tenni üres

asztalra, de olyat, nyaljuk utána ujjunkat.  

Legyen ő nekünk a szépség, kire tekinteni

kellemes érzéssel tölt el, elkísér utunkon

a jó érzés, hogy ő vár ránk, mikor kemény munkát

végzünk, amit aztán ő értékel, jutalmaz majd.

Álmainkban szintén ő bukkan fel régóta, ha

ismeretlenül is, őt kívánjuk felkutatni,

legyen betöltője életünk szép értelmének,

amit csak vele tudunk igazán elképzelni.

Mert az ő neme nemes, kiemelkedő többi

embertárs közül, őt ismerjük meg legjobban,

s bárhol járunk, velünk van gondolatban, betérünk

hozzá örökös mesebeli pillanatunkban.