Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1677)

Örökségünk a természet csodája, szépsége,

amin a környezetet értjük leggyakrabban, de

becsülni igazán a divatos helyeket, sőt

felkapottakat szokás, pedig mindegyik érték.

Úgy a táj, mint a földből kijövők, főként a víz,

mely lehet forró is és gyógyító hatású, ha

nincs elszennyezve, ami manapság gyakori lett,

pedig helyreállítani aranyárba kerül.

Védeni, óvni tehát nemcsak felszínt kellene,

mert a mélyben nemcsak ásványok találhatók, de

az emberi múlt nyomai is, ha érzékenyek

vagyunk a megmaradt jelekből jelzést olvasni.

Nehéz persze, pedig egyszerű a dolog, csupán

ismerni kellene jobban a hely történetét,

nem azt, amit a könyvekbe beleírtak, hanem

amit a hely évezredek során hordozott.

Mert a Föld minden táján volt ókor, középkor,

nemcsak ott, amiről a krónikák beszámolnak,

s leginkább azzal találkozunk, hogy kis terület

emberi viszonylatait húzzák rá a nagyra.

Pedig ott más volt, amit eddig nem tárhattak fel,

mert az elnyomás a gyökerekre is kiterjedt,

de ha helyiek kezükbe veszik kutatását

őseik viselt dolgainak, sikert érnek el.

Ez serkenti változatlanság ellen harcolni,

ha kell, a rendszeres feltárás természeti és

szellemi oldala előtt megnyitni terepet

és szívet, hogy megtölthessük időtlen élettel.