Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1678)

A gyöngy szóban nemcsak hangzás szépít hangulatot,

ínyre tapadó nyelvünket felszakítja a gyé,

hanem a tartalmát is sejtjük valahol mélyen,

szívünk tengerfenekén, bársonyos kagylóbélben.

Megjelenik az áttetszősége, fehérsége,

mint legbarátságosabb emberi tulajdonság,

míg a szeme tekintése fényeket villant,

s e gömbölyűség a legtökéletesebb alak.

Van belőle párban felezve több is, csak dudor

néven emlegetve közönségesen, de tolul

fel érzés érintésre, költőt meghazudtolva,

szépeket mondana ujjunk ívét tapintgatva.

Ha beszélni tudna, de csak hatásokat juttat

el felfogóképességünket próbára téve,

amint egész lényünk látványába beleremegve,

s elképzelve, hogy minden darab ilyen lehetne.

S e füzér boldoggá tenné az emberiséget,

mert mindenkinek jutna ragyogó öröméből,

minek feneketlen kútmélyén még tovább lépünk,

egymás felé, ne csupán ütközzünk, de öleljünk.

Gyöngyhéjat azonban hiába feszegetsz, nincsen

bejárata, ne is legyen, mert mind személyiség,

szentség, létrejöttében Isten a főszereplő,

öntörvényű is, kikezdhetetlen elvont erő.

Birtokos társa lehetsz, ha nyitva befogadod,

de legyen lelked legalább olyan selymes, mint volt

létrehozó szülőburka, hasonlíts rá, révedj,

célozd őt ama magas szinten, ahogy ő téged.