Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1685)

Rá vagyunk utalva más emberekre, de ezt nem

érezzük úgy, hogy rászorultak vagyunk, mert a

kölcsönösség minket is bevon valamilyen

szinten a folyamatba, s az kiegyenlítődik.

Már igen régen nem egyedül tevékenykedünk,

s nemcsak a közvetlen társak vonódtak be ebbe,

ott különösen nemzedéki átadást nyújtva,

hanem távolról érkeztek különlegességek.

A munkamegosztás kifejezés igen nagyon

leegyszerűsíti ezt a szervesen kibomló

rendszert, melyet élettel töltött meg mindenkori

elődök csapata, serege, ki tudja, hányan.

Ha közelebb jövünk, az rajzolódik ki, hogy az

újabb korokban leginkább élvezetek iránt

történt az érdeklődés, és ez a szellemiek

terén volt fokozottabb, fényűző szükségletként.

A munkamegosztó elmélet nem is tud sokat

kezdeni vele, leprimitívezi, babona

számba veszi a „hiedelmeket”, holott, igen,

az a lelki kielégülést szolgáló cél volt.

S ha olyan cél ma keveseknek adódik, mert a

puszta anyag életrajzaként tekintenek a

világra, az kevesebbségünk jele, mert mi is

eltűnünk egyszer innen, s nem mindegy, milyen módon.

Főként a nyugalmunkat biztosítja közös hit,

minden percünk legyen egész életünkben észnek

is megfelelő az érzelmi töltöttség mellett,

s ezt a minden emberben lévő istenáldás adja.

Afelé törekszünk, azért cselekszünk, miközben

végsősoron csak így járhatunk jól, göröngyös út

lehet, de az üdve sima, a boldogság másoktól

ered, bennünk fogan, összességé valódi lét.