Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1686)

Boldog, aki él, mert az nem külön öröm, hanem

természetesség, csak hiányát érezzük, ha

kilyukad valahol a környezethez fűződő

kapcsolatunk és beárad a gonoszság átka.

Halkan jön és alattomosan árt, leküzdeni

nehéz, mert nem tőlünk származik, az sem boldog,

aki okozza, sőt, fekete hullám végpontja,

sokan megszenvedték őelőtte is ugyanazt.

De ne róla beszéljünk, jobb elhallgatva kívül

rekeszteni tudatunkon, hogy ne ismétlődjön,

és már tőle mentesen intézzük a továbbikat,

éljünk úgy, mint teremtődés kialakította.

Azaz annak mi ma is részesei vagyunk, de

nem belegondolva nagyon, mert szédítő az a

tudat, hogy kinek eszközeiként alakítjuk

a jövőt, az új módokat, az irányt, hogy merre.

Merre van az előre, vagy jobb visszafordulni a

rosszaságból, oldalra kanyarodni akadályt

megkerülve, minden bonyolultságon átlátni,  

megigazulni, mert úgy egyszerűbb cselekedni.

Jöttünk, ha nem is a semmiből, de majdnem onnan,

aztán hozzánk vezető út teljesen beszakadt,

de ahol baktérium van, ott lesz elefánt és

ember is Crick szerint, s közelebbről, de itt vagyunk.

S mivel öntudatra gyúltunk, látjuk körülöttünk a

világot, amely így egyedül a miénk, de az

alapját nem magunknak köszönhetjük, így

aztán kell is köszönnünk, de csak sejtjük, hogy kinek.

Kinek-minek, vagy úgy, hogy az csak emberi üres

találgatás, de jólesik a lelkünknek, segít

nemcsak eligazodnia az útvesztőkben, de a

túlélés záloga, hogy legyen mindenki boldog.