Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1687)

Megénekelni legjobban a szerelmet lehet,

és ahhoz mindenki ért valamennyire, azaz

ezt gondolja a többség, aztán vagy beleesik,

vagy csak azt reméli, hogy vele is megtörtént már.

Leghitelesebben a népdalok adják vissza

a felemás érzést, hogy mindent odaadna a

kedvese kedvességéért, de ha nem akarja,

a másikat két ló sem húzza közelebb őhozzá.

Másrészt, hogy miről van szó, onnan tudjuk igazán,

hogy dalolnak róla, és emlegetik mindenhol,

még előtte is mintegy felkészítésképpen, hogy a

szüleid fiatalon milyen szép időt éltek.

S ha belépsz abba a korba, mikor megértél rá,

ne legyen meglepetés, de úgyis az lesz, nem tudsz

magadnak parancsolni, a vonzás kipenderít

megszokott állapotodból, s lesz értelme élni.

A másikért, a másiknak teljesíteni, hozzá

fordulni lépten-nyomon, feltüzelt tekintettel,

ziháló lélegzettel, és a szavad elakad,

az ölelésben, a csókban, teljessé válsz vele.

Persze hogy nem szeretnéd, hogy vége legyen, se

a pillanatnak, se az élvezetességnek, de ha

beteljesületlen a szerelem, a lélekmasszázs,

reménykedés hídja még akkor is örök élmény.

És aztán rátör a valóság ökle a boldog

szerelmesekre, el kell távozni egymástól, még

hónapokra, évekre is néha, háborúba

menni, ahonnan a visszatérés fájó kétség.

Ezért aztán szabályozni sem lehet, sem tanács-

adás nem lehet érvényes, mert minden eset más,

a szerelmes párnak kell úgy igazítania

kapcsolatukat, hogy boldogságuk megmaradjon.