Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1689)

Mennyi állat az égen, benépesítve, mintha

mindenki állatkertje lenne, képzeletbeli,

hiszen nem hús-vér, szőre, szárnya sincs, csak

rajzolt alakzat köszön ránk időnként magasból.

Vannak ott mások, tárgyak, ember is, de kiemelt

az állatsereg, adja magát hasonlatosság,

ahogy az életben tapasztalták, azt vitték fel,

legyen örök emlékeztető, ahogy lenn, úgy fenn.

Ám ez egyszercsak megfordult, és diktálni kezdte

az ég a földit, az elvontság előírta az

elevent, a csontváz az izmot és a bőrt, a szín

a színtelenből jön, ahogy a kedvünk Istentől.

Mert ő adja belénk a hitet, hogy nem dől össze

felettünk a ház, nem szakad ránk az ég, beteg sem

leszünk, vagy ha igen, meggyógyulunk, átlendít a

nehézségen a mindent megoldó eszünk s erőnk.

Berendezkedtünk ebben a világban, bútorzat

a reménység, a kitartás, az eredmény s öröm,

munkálkodva igen jó elfáradni, pihenten

ébredni, valójában mindenki lehet boldog.

És az is, még aki panaszkodik, az is, hiszen

kimondhatja, mi a baja, mi bántja, s ezzel

a kilábalás talajára lép, aztán mások

segítsége szintén jól jön, viszonzást nem kérnek.

De majd adunk, ha nekünk sok lesz, abból, mert ők is

így tesznek, csak nem mondják, hogy a feleslegestől

szabadulnak, még ha az szellemi ajándék is,

nem akarnak megcsömörölni a jó sok jótól.

És az égre mindig a lényeg lesz fellőve, hisz

a lényegtelent ilyen szinten szégyen kísérné,

ezért jó érzés birtokolni eféle tudást,

sok ezer év megfontolása rajzolta égre.