Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1692)

A közönséges beszéd gyorsan terjedőben van,

olyan ez, mintha durva sitten kellene járnunk,

a finomlelkűeknek mezítláb, mintha vissza-

hordanák az építési törmeléket, mikor

már kész a lakás, sőt ki van takarítva, hiszen

gyermek isteni tökéletességben születik,

a szülői kedvesség is istenarcot mutat

neki sokáig, s a nevelésügy is csodásat.

Szép világot legalább, hitet és gyönyörködést

benne, az emberben magában, alkotásai

reménységet és megelégedést felkelteni

egyaránt képes tulajdonságai képében.

De honnét elégedetlenség beszédmódja,

káromkodni olyankor szokás, ha nem sikerül

valami, s nem érezzük hibásnak magunkat, de

azért mi ütöttünk az ujjunkra kalapáccsal.

Honnét a méreg a beszédben, vagy talán nincs is,

csak eltanult, sőt ellesett divat ez is, felnőtt-

utánzás, kivagyiság, nagyzolás, ám elcsépelt

lett és már megszokott szélsőség használójának.

S nem érzi közben mocskos száj undorító szagát,

ahogy a börtöntöltelékkel volt szokás egy

szintre tenni az ilyen embert annakidején,

hogy mikor, hát bizony, istentelenség idején.

Benne nem volt szabad hinni, de az erkölcs magas

polcra volt helyezve, s igaz, hazugsággal terhelt

volt, mi egyúttal erősített vallásosságot,

s földi szabadsághiányt pótolták szellemiek.

A hittárgy a végtelenség volt, s ez látszik hiányt

mutatónak ma, az élet lefokozódottan

nem szentséges arccal derít beszédet azoknál,

akik nem látnak tovább egyéni törekvésnél.