Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1695)

Különböző érzékenységekkel rendelkezünk,

ami nem azonos sem a képességekkel, sem

az okossággal, még csak nem is akaratlagos,

hanem önállósodó területünk magunkban.

Nehéz kezelni, beszélni sem szeretünk róla,

kis félelemmel figyeljük, mikor mit hoz elő,

ezért aztán nem is került be a köztudatba,

s akiről kiderül, hát csodabogárnak tartják.

Látó képesség például, túl távolra persze,

meg bele a jövőbe, múltba, amiben az a

lényeg, hogy a helyzet, a személy vagy a történés

egy-az-egyben jelenik meg szóbanforgónk előtt.

Neki pedig nincs tudomása róla, miként megy

a dolog, de ha megbeszéled vele, rábólint,

hogy bizonyára tényleg teljesen őtőle

jön, de belső vagy külső hangként szólal meg neki.

Látomásnak is nevezik, ámde inkább érzés

az, valami megerősítése, vagy tiltása,

s ha élőre vonatkozik, nagy beleéléssel

magyarázható, szokatlan csatorna-áradás.

Valahol ma is, valamikor régen mindenütt

gyakorolták, tanították az emberek egymás

között, s közvetlen, beszéd nélküli közlésként szólt

hozzájuk, indult tőlük, nem akaratlagosan.

Ez a csodás elem tehát megmaradt azután

is egyes érzékenyekben, akik így nem tehetnek

róla, mégis a középkorban máglya járt érte,

elpusztította őket ellenőrző hatalom.

Meg kell tehát becsülnünk, de nem szabadna túlzó

módon szenzációt csinálni belőle, mikor

embertársunk hamarabb, pontosabban, ügyesebben

képes rá, mire mi úgy nem, de csodáljuk érte.