Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1698)

A nagy felfedezések kapujában, küszöbén

mindig megtorpan az ember, nincs, aki támpontot

adna, tényleg jófelé megyünk, átsegítene

abba a másba, mit rajtad kívül senki sem tud.

Nemhogy nem tud, de ha szólsz róla, ingatja a fejét,

kinevet jó esetben, de meg is támadhat, miért

vagy még szabadlábon, vagy lelki kényszerzubbonyba

bújtatna, ilyet bolondokházába kell zárni.

Könnyen ítélnek, nem szenvedték meg a kutatás

gyötrelmes élveit, útját-módját kitalálni,

miként lehet a semmiből valami, mi még nem

volt, mire eddig senki nem gondolt valóságként.

Segíteni szokott, ha be tudod mutatni, hogy

miként támadt az ötleted, mint indultál neki,

milyen buktatókat győztél le, mikor volt teljes

kudarc érzésed, hogy támadtál fel újra s újra.

Mint kapaszkodtál bele adódó kis szirtekbe,

kiemelkedésbe homályból, sík ürességből,

s váltak útjelzőkké aztán egyes eredmények,

melyek felhalmozódva tudássá álltak össze.

Veszély mindebben, hogy örökre elveszhet mindaz,

amit csak te találtál, ha nem adod át, nincs rá

fogadókészség, sőt, támogatni kellene, hogy

kiteljesedjen, mert félkészen nem ér majd semmit.

Ezért megy a világ lassan előre, hiszen csak

biztosra megy, aki sikert akar, szokatlanság,

teljes felforgatása eddigieknek nem fog

tetszeni, bármennyire igaz és kecsegtető.

Magadnak kell megtenni a döntő végső lépést,

akkor vagy készen, ha beindítod közzétenni,

bármi áron, hinned kell, hogy lendületed kitart,

ettől leszel meggyőző, s mert hiteles önbízó.