Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1699)

Ahogy előre lépegettünk a tudás terén,

úgy nyílt rá tekintetünk, hogy tudjuk, kik is vagyunk,

nemcsak istenlények jelentek meg földünk egén,

s végül szomszédunk lett minden ember világfalun.

Hosszú út vezetett eddig, tele áldozattal,

halállal, testi szenvedés fájdalmával, – hittel

ugyanakkor a rosszból feltámadásban, maggal

vetett jövőben, apránként emelkedő szinttel.

Szeretet ölelte át az egész folyamatot,

megnemesítette a munkához hozzáállást,

ahogy az életről gondoskodtak erős karok,

együvé tartva kaptak egymásban édes szállást.

Mennyi kézműveség ajándékát készítették,

hosszúidős használatra s napi fogyasztásra,

növény- s állattulajdonságokat kifigyelték,

valóságot éltek, nem gondoltak semmi másra.

Nem engedtek maguk fölé látvány-megkettőzést,

mi fejükre nőve bénította volna őket,

de a csillagokra rajzoltak nehézség-legyőzést,

idő múlásból fakadt, évszakváltásból főleg.

Azoknak a hideg teleknek a túlélése

volt sikerességünk eredménye, s lett alapja

minden további vágyaink teljesítésének,

a Föld Isten kalapja, s hazánk bokréta rajta.

A bűnt sem ismertük, csak a tévedésből hibát,

egymást segítettük, nem károsítottunk senkit,

mindent megettünk, ültettünk tyúkot, tömtünk libát,

ami akkor történt, ha felidézed, megrendít. 

Mennyire ész szerint éltünk, érzelem-közösen,

a köz-lelket tápláltuk egyéni tehetséggel,

boldogságunkban úgy osztozhatunk kölcsönösen,

hogy méltó folytatást élünk eme mélységgel.