Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1704)
- dombi52
- szept. 23.
- 1 perc olvasás

Fiatalon többet kellene idősek mellett
lebzselni, figyelni, átélni amit ők tudnak,
tesznek, hogy legyen látásmódi tapasztalatunk,
mikor előre látja a szakember a jövőt.
No, nem a távolit, hanem a megvalósulás
utáni állapotot: lehetséges valamit
létrehozni, megalkotni, összerakni jelen
következményeként, mai tényekből épülve.
Elég bonyolult szerkezet már egy ház is ahhoz,
hogy túlhaladja képzeletünket építése,
s bár használnak tervrajzot, az inkább utólag
jött létre, amikor már a kőműves alkotott.
Sokminden mással is így vagyunk, egy kísérletet
nem tud összerakni a tudós, csak a szakmunkás,
bár a képletek fontosak, törvényszerűségek,
azokat alkalmazni szoktuk, nem elvonni.
Érdekes ez a kettősség, hogy mintha szellemi
közegben, közegből jönnének az eredeti
gondolatok, de hogy oda miként jutottak be,
nem tudható, fordítva sem, az eredmény felől.
Mindebben a megszokás önálló főszereplő,
de ahhoz egyedül senki sem juthat el, mások
mintája szükségeltetik, akik korábban már
begyakorolták, amit felmenőiktől láttak.
Mert a nagyszülők sem gyermekmegőrzést vállalnak,
hanem gyermekbefolyásolásra esküdnek fel,
önkéntelenül is, nem tudatosan, de erős
felhatalmazást érezve saját út kijárván.
S unokák is fogékonyak: szülők, ne játsszátok
a börtönőr szerepét! – ne legyetek biztosak
meggyőződésetekben, hogy egyetemest képvisel,
mert csak ha megtörténést mutat, lesz teljességes.
















