Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1706)

A másvilágról szóló gondolat válasz mások

világára, miáltal saját világot teremt

az ember, s ebben a kettősségben él életet,

minek természetessége az egyensúly maga.

Egyetemessége magátólértetődő kell

legyen mindenki előtt, különben belülről vagy

kívülről hiányfájdalmat vagy túlörömöt fog

okozni az eltérés a tökéletességtől.

Hogy az micsoda, nem szokás kérdezni, utólag

belátható, amikor megvalósult valami,

hogy jobb nem lehetne, s mivel milliárdan vagyunk,

hihetjük, hogy igenis, részesülünk belőle.

S ekkortól már nem arra kell figyelnünk, hogy jön-e

a túlvilágnak mondott elképzelhetetlenből

jel, parancs, segítség vagy büntetés felénk, hanem

a szerkezetünkből kell tanulságot levonni.

És az legfőképpen arra vonatkozik, azt kell

sugallja, hogy nem vagyunk egyedül, mindig velünk

a környezetünk hangja, rég elhunyt nagyszülő

is beszél hozzánk, vagy az évezredes törvénykönyv.

S mindez valóság, mégha nem egyértelmű is most

számunkra, hogy miként alkotja világunk üdvös

részét, ami mellett eltörpül a hátra húzó

erő, kételyt legyőz önmagát szemlélő nézet.

Hogy a magunk urai vagyunk általánosan,

és egymáson tiporni istenellenes vétek,

mi teremtődésünk sikertelen gyalázata,

egymásba kapcsolódásunk soha nem kegyetlen.

Annak kegyelme szól hozzánk, és az megszólított,

több nálunk, de mi vagyunk szeretete céljai,

végtelen hosszúságú folyamatot képezve

épp elegendő nekünk, ha élni tudunk vele.